Mint megírtuk, Dr. Stocker Miklós távozik a Magyar Asztalitenisz-szövetség főtitkári posztjáról, és február 1-től az Emberi Erőforrások Minisztériumában (Emmi) a Sportkapcsolatok Főosztályának osztályvezetője lesz. A rövid és hivatalos sajtóközleményen túl most közreadunk egy bővebb visszatekintőt. A leköszönő főtitkárral a budapesti world tour-verseny alatt beszélgettünk, több fontos témát érintve.

– Mondhatjuk azt, hogy ez a felkérés az Emmi-vel való kapcsolattartását, illetve a munkáját dicséri?
– Ezt valószínűleg mindenki máshogy értékeli majd. Azt gondolom, hogy a minisztérium nem kért volna fel, ha nem gondolta volna azt, hogy képes vagyok erre a munkára, illetve ha nem látta volna az eddigi teljesítményben azokat a pozitívumokat, amelyek alkalmassá tesznek arra, hogy ott egy főosztályt vezetni tudjak.

– Hogyan történt konkrétan ez a megkeresés?
– Elmentem a feleségemmel síelni, azt gondoltuk, hogy lesz egy hétvégén, amikor ketten együtt tudunk pihenni, és jól feltöltődünk erre a félévre. Erre péntek este jött egy telefon, amely gyakorlatilag a felkérést tartalmazta, és egy viszonylag rövid határidőt, amely alatt el kellett döntenem, hogy ezzel a felkéréssel élni szeretnék-e vagy sem.

– Az Emmi-nél tudja majd függetleníteni magát attól, hogy az asztalitenisszel foglalkozott?
– Nem hiszem, hogy ez lenne a lényeg. Az az előny meglesz, hogy mivel van tapasztalatom ezekben a rendezvényekben, egész jól tudom, hogy mi mennyibe kerül. Ha tehát bárki bead egy igénylést, akkor nagyjából meg tudom ítélni, hogy abból mi a reális és mi nem az. Az asztalitenisznél pedig pontosan tudom, mi mennyi, tehát ha asztalitenisszel kapcsolatos anyagot kapok, azt el tudom dönteni, hogy jó vagy nem jó, van-e benne finomítási lehetőség, kell-e kérnünk valamit pluszban. Objektíven kell majd tehát értékelni a helyzetet, az pedig, hogy az asztaliteniszben van tapasztalatom, minden téren segítség lehet, így a szövetségnek is.

– Mi a feladata a sportkapcsolatok főosztályának, amelynek a vezetője lesz?
– Két osztály tartozik hozzá. Az egyik a hazai rendezésű nemzetközi versenyekkel foglalkozik, mint például ez a world tour-verseny, ilyenből száznál is több van, tehát ez egy elég nagy portfolió és rendkívül gyakorlatorientált feladatrész. A másik osztály a sporttudománnyal foglalkozik, inkább elméleti jellegű.

– Nem fél attól, hogy a minisztériumnál nem élheti ki a kreativitását?
– Naivitás lenne azt válaszolni, hogy nem félek. Pont azon gondolkodtam a minap, hogy szerintem én a szövetség operatív vezetőjeként egy vállalkozói típusú vezetőként működtem, ami azért érdekes, mert nem annak tartom magamat, de valahogy itt erre volt szükség, ezzel tudtam a legnagyobb hatást elérni. A minisztérium viszont nem biztos, hogy vállalkozói típusú vezetőt keres, ott azért más képességekre van szükség. Az viszont előny ebből a szempontból, hogy a sporttudománnyal kapcsolatos osztályt még ki kell alakítani, és ebben talán ki tudom élni a kreativitásomat. Ahol szabálykövetőnek kell lennem, ott az leszek, ahol pedig lehetek kreatív, ott megpróbálok olyan ötletekkel előállni, amely a szabályozott rendszerekben pozitív eredményeket hozhat.

– Ha már az eredmények szóba kerültek, fel tudná sorolni, hogy 2013 júniusa óta milyen projektekkel foglalkozott a szövetség főtitkáraként, milyen tervek valósultak meg?
– Ha ezt most fel kell sorolnom, akkor az sokáig fog tartani, és ezt nem szerénytelenségből mondom. A szövetséget helyre kellett hozni, amiben oroszlánrészt vállaltam, de Nátrán Roland elnök úr és az alelnökök nélkül ez esélytelen vállalkozás lett volna. Az elnökségnek óriási szerepe volt ebben, így nem állíthatom, hogy ez az egész rajtam múlott, de végrehajtóként nyilván óriási szerepen volt.

Megkezdtük az adósságkonszolidációt egy örökölt helyzetben, fizetőképessé kellett tenni a szövetséget. A szövetségnek és így nekem is nagy szerepem volt abban, hogy likviddé váltunk. Közben el kellett indítani a projekteket, hogy egyáltalán történjen valami, és próbáljunk abból a rossz helyzetből kitörni, amelyben a játékosok gyakorlatilag a saját pénzükből mentek versenyekre, a szövetség semmit sem tudott a válogatottakért tenni, miközben az egyik fő feladata a válogatott üzemeltetése. Az egyik első nagy feladatrészt az jelentette, hogy kezdjük el a válogatottakat versenyeztetni állami pénzből, hiszen az államnak van erre forrása, csak ez korábban valamiért nem valósult meg.

Aztán ott volt az utánpótlás helyzete, voltak hiányos korosztályok. Először azon gondolkodtunk, hogy a gyereket hogyan lehet a klubba vinni, aztán persze rájöttünk, hogy ez ilyen formában teljesen esélytelen. Nekünk kell elmenni oda, ahol a gyerek van, azaz az iskolába. Így indult be A sport legyen a tiéd! iskolai program, amelynek zászlóshajója lettünk, és a kialakításában nekem is volt szerepem. Már 228 iskolát vontunk be A sport legyen a tiéd! keretei közé, plusz egy magánszponzor is beszállt, amivel még négy iskolát be tudtunk vonni. Ezeket a projekteket sokan támadták, és még ma sem olyan népszerűek és elfogadottak, mint amilyennek lenniük kellene. Pedig az üzenetük egyértelmű: ha a gyerekek pingpongoznak, az nem lehet rossz az asztalitenisz-társadalomnak. Szerintem annál nemesebb és jobb dolog nincs, ha a gyerek az iskolában a szünetben kimegy és játszik, közben jól érzi magát. Ha véletlenül elmegy utána egy klubba, sőt még talán válogatott játékos is lesz belőle, az már csak hab a tortán, amire büszkék lehetünk. Elég csak Majoros Bencét megemlíteni, akit egy iskolai program segítségével talált meg Csekő Sándor, a nyírbátori klub, nemrég pedig Európa-bajnoki selejtezőn Dániában legyőzte a nála sokkal magasabban rangsorolt Jonathan Grothot, aki a világon bárhol esélyesként áll asztalhoz. Ezek nagyon nagy dolgok.

Ott van aztán az edzőképzés rendszere, amelyet elkezdtünk kialakítani, rengeteg gátló tényező között, és még ma is sokat ellenzik az edzőtovábbképzést, pedig teljesen egyértelmű, hogy erre szükség van. Az asztalitenisz-tudás folyamatosan fejlődik, nálunk ez még nem teljesen van így. Kínában van minimum három professzor, aki tudományos módszerekkel csak azt vizsgálja például, hogy milyen mozdulatsorra van szükség, hogyan pörög a labda, és ezt persze senkinek nem mondja el, mert nagyon jól tudja, hogy ha azt a tudást megosztja, akkor azzal a többi országot is felhozza. Nálunk meg azt gondolják, hogy a húsz évvel ezelőtti dolgok a követendők... Szóval sok fejlesztés elindult, de soknak végig kell még mennie.

De ott vannak például a világkupaversenyek. Én ugye nem tudok odaállni az asztalhoz és megnyerni egy ilyen tornát – nem is ez a feladatom –, viszont meg tudom rendezni. Van egy nagy különbség a kettő között: az asztalnál van valaki, aki le akar győzni, a szervezésnél viszont nincs ilyen ellenfél, ez inkább egy csapatmunka, amelyben mindenki azt szeretné, hogy egy jó rendezvényt összehozzunk. Elkezdtük Szombathelyen, jött először az ifjúsági, majd a felnőtt világkupa, aztán felhoztuk a versenyt Budapestre, kiismertük a Tüskecsarnokot, eljutottunk az Európa-bajnokságig. Rendkívül büszke vagyok arra, hogy az Eb eseményigazgatója lehettem. Szerintem zseniális Európa-bajnokság volt, nagyon jól esett, amikor a német szövetség levelet írt, amelyben megköszönték, hogy ilyen jó Eb-t rendeztünk, és ez volt az elmúlt évek legjobb Eb-je. Ezek mutatják azt, hogy van értelme ennek a munkának. Közben elnyertük a világbajnokság rendezési jogát. Az elnök úrral prezentáltunk Malajziában, és bár én elég sok előadást tartok, beszéd közben ritkán tapsolnak meg, ott viszont az elnök urat kétszer megtapsolták beszéd közben, engem pedig egyszer. Ezek hatalmas élmények. Nyilván próbáltunk egy nagyon jó prezentációt összehozni, nagyon sok kolléga segített benne, és ennek az lett az eredménye, hogy mindenki teljesen egyetértett abban, hogy nekünk kell megrendezni a világbajnokságot. Ehhez persze még rendkívül sokat kell tanulnia a Magyar Asztalitenisz-szövetségnek, de szerintem nagyon jó úton járunk. Lépésről lépésre szerzünk meg minden olyan tapasztalatot, ami egy jó világbajnokság megrendezéséhez kell.

Ezúton szeretném megköszönni az együttműködést azoknak, akik támogattak a munkámban bármilyen szinten, akár a válogatottakról, szövetség alkalmazottairól, asztaliteniszezőkről, sportágban tevékenykedőkról, elnökségről vagy szponzorokról legyen is szó, de ugyanilyen köszönettel tartozom azoknak is, akik kritikájukkal és konstruktív szakmai vitáikkal elősegítették, hogy a sportág fejlődhessen, előrehaladhasson.

– Milyen projektek várnak még megvalósításra?
– Sok területen lehet még előrelépni. Az egyik ilyen, hogy a hazai versenyeket olyan színvonalúvá fejlesszük, mint ezeket a nemzetközi tornákat. Ezt el is kezdtük, de ezen az úton eddig egy lépést tettünk meg az Extraliga tavalyi négyes döntőjével, amely nagyon jól sikerült, de ebben van még hová fejlődni. A tudományos kutatásra szintén nagy hangsúlyt kell fektetni. A Sport legyen a tiéd! keretén belül ki kell alakítani a mentorprogramot, amely segíti az iskola, a klub és a gyerek egymásra találását. Ott van még az akadémiák fejlesztése is. Többször tárgyaltam az ügyben, hogy hogyan lehetne egy férfi és egy női központot létrehozni. Sok olyan feladat van tehát, amelyet már az utódomnak kell végrehajtania.

– Mi fog legjobban híányozni?
– Leginkább két dolog: A feladatokban lévő kihívások és a labdapattogás.