Januárban lesz két éve, hogy Téglás Péter távozott a felnőtt magyar női válogatott éléről, és Luxemburgban kezdett dolgozni. A szakember is részt vett a Szvitacs Alexa javára rendezett jótékonysági gálán, Szabó Szilárd ott készített vele interjút. Ebből idézünk.

„Zajlik az élet, főleg szeptembertől, mert új munkaköröm lett – kezdte a helyzetjelentést Téglás Péter. – Sarah De Nuttével kell többet foglalkoznom, sokat járok át hozzá Düsseldorfba, a német válogatott edzőcentrumába, mert ott edz, és a versenyeire is megyek vele. Az olimpiáig ez lett a fő munkaköröm, mellette pedig a helyi felnőttjátékosokkal kell még foglalkoznom. Jó úton haladunk, hiszen a női válogatottal kijutottunk a jövő júniusi Európai Játékokra, amelyen csak tizenkét csapat vehet részt, tehát fejlődnek a játékosok.”

Az utánpótlás terén már árnyaltabb a kép, Luxemburgban nincs olyan szintű ifjúsági játékos, aki mondjuk egy korosztályos világbajnokságra kijuthatna. A körülmények tökéletesek, de ennek megvan a hátulütője is.

„Minden anyagi, tárgyi feltétel adott. A játékosok hozzáállásával van egy kis probléma, mert Luxemburg nagyon jóléti állam, nem könnyű kemény, napi munkára befogni a gyerekeket. Eleinte még megy a dolog, de amikor elkezdene kicsit profivá válni, akkor már nehezen jönnek edzésre. Ezért örülünk, hogy van egy-két játékosunk az U21-es korosztály környékén, aki profi akar lenni. Ha valaki a katonaság keretein belül elvégez egy négy hónapos kiképzést, akkor utána az államtól anyagi támogatásban részesül, profi lehet, választhat, hogy melyik országban szeretne edzeni, és huszonnyolc éves koráig maradhat ebben a programban, utána pedig akár munkát is kaphat. Ez egy nagyon jó lehetőség, de sajnos nagyon kevesen élnek vele.”

Kihívás tehát ott is akad bőven, de Téglás Péter nem bánta meg, hogy belevágott a luxemburgi kalandba. Hogy nem csak az anyagiakat illetően becsülik meg, arra a következő példát hozta fel:

„Kint voltam már egy-két hónapja, amikor vasárnap kaptam egy SMS-t a sportigazgatótól, aki tulajdonképpen a főnököm. Annyit írt, hogy felhívhat-e. Én azonnal felhívtam azzal, hogy »Természetesen.«, de ő kötötte az ebet a karóhoz: »Nem, nem. A vasárnap a te napod, akkor nem zavarlak«. Ezek furcsa dolgok voltak, mert nálunk azért ez nem így volt. Teljes mértékben megbecsülnek, hallgatnak rám, szeretnek a játékosok is, tehát nagyon jól érzem magam. Fontos persze, ha az ember jobban keres, de ha nem érezném jól magam közben mint magánember, akkor biztos nem maradnék ott. Szerdánként eljárok egy magyar csapattal focizni, tehát van társaság is, barátokkal, ami legalább olyan fontos, mint az, hogy az ember jól érezze magát a munkában.”