Jan-Ove Waldner szerint a mai asztalitenisz már alig emlékeztet arra a sportágra, amelyben a legnagyobb sikereit elérte. A svéd legendával a Budapest Marriott Hotelben készítettünk exkluzív interjút.

– Hogyan kezdtél asztaliteniszezni, milyen érzés volt az akkori klasszis svéd játékosok között nevelkedni, mint például Stellan Bengtsson, Kjell Johansson?
– A bátyámmal kezdtem pingpongozni, hatéves koromban. Stellan Bengtsson akkor nyerte meg első világbajnoki címét, 1971-ben, Nagojában. A televízióban sokszor közvetítettek asztaliteniszt, népszerű sportág volt Svédországban. Én teniszeztem és futballoztam is abban az időben, de végül az asztalitenisznél kötöttem ki.

– Az egész világ zseninek tart, de emellett nyilván rengeteg edzés kellett az eredményekhez. Benned hogy állt ez össze?
– Természetesen nagyon keményen kell edzeni. Számomra ez volt a legjobb sportág, mivel nem vagyok túl magas, nagydarab, mondhatjuk, hogy normális méretekkel rendelkezem. A mentális tulajdonságok is nagyon fontosak, mindig tiszta fejre van szükség, és persze taktikailag is felkészültnek kell lenni. Az asztaliteniszben sokkal több féle ütés van, mint például a teniszben, tollaslabdában vagy fallabdában, ez szintén kedvező volt számomra. Szóval ezek mind az előnyömre váltak, tehetségem is volt a sportághoz, de a lényeg, hogy nagyon sokat és keményen kell edzeni.

– Mennyit játszottál mondjuk 15 évesen?
– Már tíz-tizenegy éves koromtól szinte minden hétvégén versenyeken játszottam. Több osztályban, több klubban szerepeltem, egyéniben és párosban is. Hétfőtől péntekig edzettem, és ehhez jött hozzá az a húsz-huszonöt óra, amelyet a hétvégéken játszottam, szóval rengeteget pingpongoztam.

– Volt az életednek olyan szakasza, amikor eleged volt a pingpongból?
– Igen, sokszor. Ha egy nagy versenyen elveszítesz egy szoros mérkőzést, kedved lenne akár végleg abbahagyni. De aztán eltelik egy hét, és már a következő tornára készülsz. Előfordul, hogy az olimpiára, világbajnokságra több mint egy évig készülsz, aztán ott fél óra alatt véget ér az egész. Ha meccslabdáról kapsz ki, még nehezebb elviselni. Én azonban könnyen túltettem ezeken magamat, mert túlságosan is szeretem ezt a sportágat, talán ezért is játszottam olyan sokáig.

– Mi az, amit a privát életedben az asztalitenisznek köszönhetsz?
– Leginkább a barátságokat. Ha nyaralni megyek vagy van egy kis szabadidőm, akkor többnyire a pingpongos barátaimmal vagyok. Rengeteget utaztam például Perssonnal és Appelgrennel, és továbbra is ők a legjobb barátaim, bár vannak természetesen más jó ismerőseim is Svédországban.

– Mi volt a legnagyobb harc az életedben, amit meg kellett vívnod?
– Nem nagyon tudnék ilyet mondani. Vannak persze jobb és rosszabb időszakok, de pozitív gondolkodású vagyok, a rossz dolgokon hamar túllépek, nem voltak nagyobb kríziseim.

– Ez a hozzáállás jellemző a svédekre?
– Igen, különösen a sportolóinkra. A legnagyobb svéd sztárok ilyen személyiségek, nyugodtak, csendesek, a feladatukra összpontosítanak. Ilyen emberek között nőttem fel.

– A 18 éves Jan-Ove Waldner le tudná győzni a most 18 éves Fan Csen-tungot?
– Nem hiszem, hogy az akkori Waldnernek sok esélye lenne a mai Fan Csen-tung (angol: Fan Zhendong) ellen, mivel az akkori asztalitenisz és a jelenlegi szinte két különböző sportág. Teljesen megváltozott a pingpong, sokkal inkább az erő dominál. Olyan ez, mintha azt kérdezné, hogy Björn Borg meg tudná-e verni Roger Federert. Kikapna 6:0, 6:0-ra, mivel a sportágak folyamatosan fejlődnek, minden elemük, az ütőktől a labdákig. Nem lehet összehasonlítani a különböző korok sportolóit.

– Melyik az első három dolog, ami eszedbe jut, amitől más a mai pingpong, mint a te idődben?
– Először is a labda, amely ugye nagyobb lett. Ez kivette a fineszt a játékból, nem sok mindent lehet csinálni ezzel a labdával, csak az erő számít. A fonák oldali játék is sokkal hangsúlyosabb lett, régebben több érzés volt benne. A finom pörgetések ideje lejárt, csak az erő számít, a mai játékosok számomra olyanok, mintha robotok lennének.

– Mit gondolsz, lesz valaha megint olyan játékos, aki olyan kreatív játékkal, mint a tiéd, Kína fölé kerekedhet?
– Ma már ez nehéz lenne, főleg a nagyobb labda miatt. Régen a szerváimat lehetetlenség lett volna úgy visszaadni, ahogy a maiak teszik. Sokkal nagyobb volt benne a fals, míg ma akármilyen tökéletesen is adogatok, könnyen letámadják. Gépies lett a pingpong, mindenki ugyanazt csinálja, átlósat ütnek. Ha sikerül kicsit megváltoztatnod a játékot, több egyenest ütni, ésszel játszani, az még mindig kifizetődő lehet, de ez önmagában már nem elég, erőteljesnek is kell lenned.

– Szerinted helyes az az irány az európai asztaliteniszben, hogy a kínai módszereket akarjuk nagyrészt lemásolni, majd ezzel legyőzni őket?
– Néhány dolgot át kell vennünk tőlük, de szükség van a fineszes megoldásokra is, mivel a kínaiak és az európaiak ugyanazt játsszák, de a kínaiak erősebbek ebben. Ovtcharov nagyon jó a hosszabb labdamenetekben, de a kínaiak, például Fan Csen-tung (angol: Fan Zhendong) vagy Csang Csi-ko (angol: Zhang Jike)ellen így sincs esélye ezekben. Szóval változtatni kellene valamit, új dolgokkal előrukkolni, de mint már mondtam, ezekkel a nagyobb labdákkal nehezebb megváltoztatni a játék sebességét, a pörgetéseket variálni. Az sem könnyíti a helyzetünket, hogy míg az asztalitenisz Kínában még mindig felfelé ívelő pályán van, Európában lejtmenetben. Egyre kevesebbet szerepel a televízióban, a fiatalok inkább a focit választják a pingpong helyett vagy más sportágat. Szinte csak Németországban fejlődik a sportág, a régi nagyhatalmakban, mint Belgiumban vagy Svédországban lejtmenetben van az asztalitenisz. Szintén fontos lenne, hogy a legjobb európai játékosok egymással tréningezzenek. A jó edzőpartner ugyanis elengedhetetlen a fejlődéshez. Volt, hogy a világranglista másodikjával, majd negyedikjével edzettem, ilyen téren tehát nekem nem volt problémám. Nélkülük nem értem volna el ilyen eredményeket.

– Találkozhatunk veled is majd például válogatott edzőjeként vagy más hasonló pozícióban, mint például Ulf Tickan Carlssonnal? Milyen ambícióid vannak?
– Jelenleg idő hiányában nem nagyon van esély erre. A cégem miatt évente nyolc-tíz alkalommal kell Kínába utaznom. Egy profi edzőnek egy évben száz-százötven napon rendelkezésre kell állni, én viszont ezt most nem tudom megoldani, hiszen a céges teendőim mellett még mindig játszom Svédországban, és különböző bemutatókon is részt veszek. Egyszer majd szeretnék edzősködni, meccseken játékosokat segíteni, svéd fiatalokkal foglalkozni, de az időhiány ennek jelenleg gátat szab.