Aki nézte az M4 Sport csatornán 2016. augusztus 23-án megjelenő aszalitenisz-magazinunk 15. adását vagy már hiányolta a „Stat”-ból, tudja: a korábbi női válogatott szövetségi kapitány visszavonult. A Magyar Asztalitenisz Szövetség szűk körben, mondhatni formálisan zárta le a szakmai és munkakapcsolatot Tarján Andrással, ám gyorsan kiderült, egy több évtizedes sportági munka befejezése nem megy érzelmek és szentimentalizmus nélkül. Köszönjük!

Edzői pályafutását Miskolcon kezdte, majd Budapestre kerülve az ESMTK és a Statisztika játékosaival foglalkozott, 2001 és 2005 között pedig női szövetségi kapitányként dolgozott. Ha valaki, Tarján András rászolgált arra a díjra, amelyet visszavonulása alkalmából kapott az asztaliteniszért tett több évtizedes munkásságáért.

AZ OSZTRÁK TV EGYIK ADÁSÁVAL KEZDŐDÖTT

Soproni születésűként az osztrák televízió egyik asztalitenisz-közvetítését látva szeretett bele a sportágba, 1957-ben. Onnantól kezdve rengeteget ütötte a labdát, először az ebédlőasztalon a nővérével, majd kaptak egy igazi pingpongasztalt.

Egyetemi tanár édesapjával együtt két évvel később a család Miskolcra költözött, a kis András ott kezdett versenyszerűen játszani, de „csak" NB II-ig vitte.
Népművelő könyvtárosként tíz évig dolgozott a Miskolci Egyetemi Könyvtárban, ott vették rá, hogy élessze újra a két éve megszűnt egyetemi csapatot. Ez 1968-ban volt, utána letette az összes edzői vizsgát, a MEAFC-ban (Miskolci Egyetemi Atlétikai és Futball Club) pedig rögtön az utánpótlás-nevelés felé terelődött a figyelme.

„Arra gondoltam, hogy »hozott anyagból« dolgozunk, húszéves emberekkel, akikkel nem lehet mit kezdeni, ezért elkezdtem gyerekeket toborozni – számolt be a kezdetekről Tarján András. – Két év múlva az újonc és serdülő megyei csapatbajnokságot már a MEAFC nyerte meg, nem a nagy MÉMTE (Miskolci Építők Munkás Torna Egylet)."

Egy idő után a MEAFC elnöke már nem támogatta az utánpótlás-nevelést, így Tarján András elfogadta a MÉMTE hívását. Játékosként nem volt világklasszis, ám edzőként szépen ívelt a pályafutása. Erről így vélekedik:

„Minden edzőnek rendelkeznie kell a tanítani tudás képességével, mert ha az nincs meg, akkor reménytelen. A jó játékosnak viszont sokkal könnyebb elsajátítania ezt a szakmát, mert ő érzésből is tudja. Nekem vérrel, verítékkel, keserves munkával kellett megtanulnom mindent, mivel én nem voltam jó játékos. És persze az akarat, a szorgalom is elengedhetetlen, hiszen ez egy huszonnégy órás tevékenységet jelentő hivatás."

MISKOLCRÓL BUDAPESTRE

A MÉMTE női csapatát 1978-ban bízták rá, akkor vált tulajdonképpen női edzővé. Budapestre 1985-ben került, több helyről is keresték, az ő választása az ESMTK-ra esett, mert ott a maga ura lehetett. Pesterzsébeten a rendszerváltásig maradt, és miután ott leépítették a pingpongpot, a Statisztikába ment Ormai László hívására.

Ormai László egy év után behívta az irodájába, és rádöbbentette arra, hogy bizony még van mit tanulnia az edzői szakmából. Tarján András nem sértődött meg, még nagyobb alázattal állt a dolgokhoz, ez pedig meghozta az eredményét. A Statisztikában elért sikerei nyomán 2001-ben rábízták a női válogatott irányítását, 2005-ig volt szövetségi kapitány. Makacs embernek tartja magát, ugyanakkor képes arra, hogy háttérbe vonuljon, ha úgy érzi, eljött annak az ideje. Így, bár felajánlották neki, hogy a 2008-as olimpiáig maradjon a női válogatottnál, lemondott tisztségéről, majd 2010-ben a Statisztikánál is felhagyott az edzőséggel, pedig ott is marasztalták.

„Laci bá' mondta, hogy »nem baj, üldögéljen csak ott, nem számít«, de nem akartam, hogy rólam úgy emlékezzenek, hogy én voltam a Bandi bácsi, aki ott ült egész edzésen a sarokban. Vagy forrón, vagy hidegen, ha én nem tudok már valamit, akkor azt abbahagyom" – vallott hitvallásáról.

Természetesen rengeteg jó és rossz élmény érte edzői karrierje alatt, ezekből nehezen tud kiválasztani egyet-egyet.

„Aszolút nem voltam egy szentimentális ember, de az nagyon szép volt, amikor Tóth Kriszti megnyerte az Európa-bajnokságot, és szólt a himnusz, mert úgy éreztem, hogy nekem is szól – beszélt egyik pozitív élményéről, majd a legnagyobb kudarcra is kitért. – Az olimpia volt (2004, Athén), amelyen nem jutott a legjobb nyolc közé a Bátorfi, Tóth páros. Hogy miért történt, abba nem szeretnék belemenni."

„Ha nem az eredményeket nézem, akkor azt is nagy dolognak tartom, hogy két évig edzője lehettem Magos Juditnak, egy évig Oláh Zsuzsának, utána több mint tíz évig Tóth Krisztinának, és négy-öt évig a válogatottnál Bátorfi Csillának – tért vissza a pozitívumokra Tarján András. – Bátorfi volt a legprofibb, akivel találkoztam, az asztalnál és az asztal mellett is. Nagyon hálás vagyok, hogy az edzője lehettem."

ŐRJÖNGÖTT NÉHA, DE SZERETTÉK

A diktatúra és demokrácia sportbeli vetületéről a következőt gondolja:

„Én azt is Laci bától tanultam meg, hogy a sportban csak a diktatúra működik. Ha demokrácia van a végrehajtásban, az azt jelenti, hogy anarchia van. Nincs demokrácia a sportban."

Bevallása szerint makacs, önfejű ember, a játékosaival azonban jó kapcsolatot ápolt.

„Én őrjöngtem is néha, ordítottam, mint a fába szorult féreg, ha olyan volt a helyzet, viszont sosem bántottam a játékosaimat, sosem aláztam meg őket, és érezték, hogy szeretem őket. Ezt visszakaptam sok mindenkitől."

Tarján András fontosnak tartotta elmondani, hogy kinek köszönhet gyakorlatilag mindent.

Az első a felesége, aki békét, nyugalmat, szeretetet, családot adott neki. A második az Ormai házaspár, akiket csak egyben tud emlegetni, mert annyira összetartoznak, hogy szerinte nem lenne szép szétválasztani őket. A harmadik személy pedig Juhos József, aki megbízhatóan előteremtette a működéshez szükséges feltételeket.

És hogy szerinte mi a magyar asztalitenisz fejlődésének záloga?

Úgy gondolja, hogy mindenek előtt összefogásra van szükség, mert különben nagy veszélybe kerül a sportág jövője, de bízik a fiatal generációban. Ahogy abban is bízik, hogy a tervekben szereplő regionális sportági központok is megvalósulnak.

MA MÁR NEM A NYERŐ TAKTIKÁT FŐZI KI

Tarján András edzői pályafutása után nyugdíjasként sem tudott elszakadni a Statisztikától, az Ormai-csarnok mindeneseként szinte annak tartozéka volt, és nehéz lesz megszokni, hogy nincs ott. Ő azonban jól érzi magát a bőrében.

„Néha azt hiszem, a mostani életem csak egy álom, és amikor felébredek, folytatnom kell a munkát. El kell, hogy mondjam, nagyon jólesik a pihenés, nem szeretnék ebből az álomból felébredni."

Egy valamiben akar még az életben jobban elmélyülni, ez pedig a főzőtudomány. Imádja a főzőműsorokat, és szeretne beletanulni a gasztronómiába. Ha lehet, az összes főzőműsort megnézi vagy felveszi.

Egy biztos, ha csak feleannyira lesz jó szakács, mint edző, akkor nyugodtan ajánlhatjuk konyhai alkotásait.